Lords Of Black: Icons Of The New Days (2018)

lords_of_black-cover-2018.jpg
Kiadó:

Frontiers Records

Honlap:
www.lordsofblack.com

A Lords Of Black ezzel az albummal világosan kijelölte saját útját, amin Axel Rudi Pell is szeretne lépkedni, csak hát sajnos sosem fog – legalábbis ilyen magabiztosan nem.  Mert jóllehet, a csapat zenei hatásaiban Uli Kuschnak hála a Masterplan, illetve Jorn szóló albumai mutathatók ki, azt azért az aranytorkú felfedezettem maga sem tagadhatná – meg hát miért is tenné? –, hogy eddigi albumaik epikus számaiban megcsillannak a szivárvány színei, még ha fakóbban is, mint amit Blackmore-ék annak idején az égre festettek. A LOB tehát mindaz, amivé Pellnek válnia kellene, ha lenne benne némi mersz és kockáztató kedv, aminek hiányában azonban tulajdonképpen évek óta ugyanazt az albumot gyártja le, jobb-rosszabb változatban.

Az ifjú Rómeóban (Júlia nélkül, ám Tony Hernando gitárossal egyetemben) ezzel szemben buzog a tettvágy, így aztán még talán sosem tartalmazott ennyi progresszív elemet és szigort a hispánok  "all-star" válogatottjának egyetlen munkája sem – hála az énekes és a gitáros tehetségének, valamint a producer tuti elképzeléseinek, aminek eredményeképpen nem a legutóbbi lemez "copy-paste" változatát kapjuk meg. (A végletekig torzított gitár hangja mintha a Jorn aranyéveit végigkísérő Lofstadt mintája lenne, és ebbe még a Frontiers sem akart beleszólni – biztosan úgy rettentek el tőle, mint egyszeri kommunista a tőkétől.)

Romeo érzékelhetően tanult a mester mellett, hangjával akár a telefonkönyvet elénekelve is fenn tudná tartani a figyelmet, gitáros társa pedig jelenleg – ismétlem, jelenleg – sokkal jobb teljesítményre képes, mint a fáradtság és kopottság jeleit mutató Blackmore, így aztán már csak a megfelelő zene kell ahhoz, hogy remeket alkosson a gárda. A kiválóság pedig hajszál híján sikerült is, és ha az albumon szereplő 12 számból kiválasztjuk a legjobb kilencet, akkor meg is kaptuk volna – itt viszont hibázott a producer, mert a kevesebb néha többet ér –, ezt az aranyigazságot pedig az olyan túlnyújtott, vagy semmitmondó számok erősítik meg, mint az epikusnak szánt, ám tartalmatlan "The Way I'll Remember", vagy a töltetlen rétes módjára nyúló és unalmas "Kings Reborn". Most persze ütheti a fejemet az elvarázsolt hallgató, hogy mi-mindent hordok itt össze, és nekem a sok sem elég: igaza van, mert én nem vagyok olyan, mint a valamikori katedrálist építő mesteremberek nemzedékei, akik direkt hibákat hagytak munkájuk során, mivel tökéletest ember nem alkothat. Nem, belőlem inkább haragot vált ki, ha az elszalasztott lehetőségre gondolok, mert a csapatban igenis benne van a lehetőség, hogy az első vonalba kerüljön, de ahhoz meg kell tanulni a mértéket. Hiszen akik úgy tudják a Masterplan Helloween-gyökerű, ám játékosan progresszív világát felidézni, mint ahogy azt a "When A Hero Takes A Fall"-ban és a "Fallin'"-ban teszik, vagy olyan Stargazer-szerű epika összekovácsolásra képesek, mint az "All I Have Left" – azzal a dal gerincét alkotó gitárszólóval, apám! –, azokról igenis elvárom, hogy ne hibázzanak, főleg most, amikor az örökség ápolása mellett mernek és tudnak modernek és előremutatóak is lenni.

A kritikai megjegyzések után itt pedig a dicséret sorainak kellene következni, de elég meghallgatni a csatolt klipet ahhoz, hogy ne fogjon a klaviatúra billentyűje, mert a hangok mindennél ékesebben beszélnek, én pedig nem akarom az elkoptatott jelzők halmozásával rabolni az olvasó türelmét. A LOB egész egyszerűen leszállította eddigi legjobb albumát, és ha képesek lesznek tartani ezt a színvonalat, előbb-utóbb az ereje teljén túljutott Masterplantól akár át is vehetik a zászlót.

Garael

Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

Szólj hozzá!

Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!
Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!