Type O Negative: Bloody Kisses (1993)

Mi, metal rajongók tudjuk legjobban, hogy szeretett műfajunk mennyire eltér a közízléstől. Ha el akarnánk helyezni a zenei palettán a heavy metal-t, akkor egészen biztosan a perifériára szorulna. Szerintem, aki igazán kedveli a fémzenét, nem igazán zavarja ez a tény, sőt, büszke is rá (én mindenképp), hogy ahhoz a szubkultúrához tartozik, amely a szélsőségek melegágya. Mert valljuk be, nem csak maga a muzsika nehezen befogadható a nyárspolgár számára, hanem a külsőségek is szerepet játszanak abban, hogy a heavy metal megítélése – annak ellenére, hogy manapság elfogadottabbá vált – még mindig sok átlagember szemében elég negatív.

Ha tetszik, ha nem, a formaságok ehhez a műfajhoz is hozzátartoznak. Dalszövegek, öltözködés, tetoválások, albumborítók, nyilatkozatok és botrányos cselekedetek stb. Ez alól sem a zenészek, sem a közönség nem képeznek kivételt, igaz, nem lehet általánosítani, mert ugyanúgy a muzsikusok és a rajongók között is nagy eltérések vannak, de a lázadás, a kívülállóság, és bátran mondhatom, az egyéni ízlés így is közös nevező. Természetesen ahogy öregszünk, más dolgok válnak fontossá, nem biztos, hogy egész életünkben a középső ujjunkat akarjuk bemutatni gyakori ismételgetésekkel azoknak, akik nem értenek  egyet velünk, de azért akadnak olyan emberek is, akik soha nem fognak megváltozni. A zenészeknél gyakori ez a jelenség, de sokszor pont azt szeretjük bennük, hogy mindig kinyilvánítják extrém véleményüket a társadalomról, politikáról, egyebekről.

Néhány illető mestere a polgárpukkasztásnak, mindig más eszközökkel csikarja ki a reakciót az emberekből, folyamatosan újabb és újabb dolgokat ötöl ki ahhoz, hogy a középszerűségből kiváltsa a felháborodást. Ez, mint tudjuk, gyakran szándékos, manapság a negatív reklám is reklám, de a legtöbb esetben nem a szenzációhajhászás miatt történik mindez. Én legalábbis kicsit naivan így gondolom.

Peter Steele egy jelenség volt. Azt hiszem, nem kell senkinek bemutatnom személyiségét, ő igazán élen járt a közízlés sokkolásában, és ezt tette folyamatosan úgy, hogy nem lehetett rajta fogást találni, mindig ki tudott bújni a támadások elől, állandóan megújult, ezáltal akkora zavart keltett, hogy ellenségei inkább feladták a vele folytatott harcot. Karakteres jelleméből fakadóan rengeteg ember kedvencévé vált, sok egyénnél pedig ellenszenvet váltott ki, ami valljuk be, hízelgő volt felé.

Korábbi együttesével, a Carnivore-ral kegyetlenül kiosztott mindenkit, senki nem úszta meg azt, hogy élces nyelvével ne találta volna meg Pete. Tele voltak a dalok radikális nézetekkel, amelyeket elég szókimondó módon kapta az ember az arcába. Igazi botrány-zene volt ez.

Miután a Carnivore feloszlott, Peter Steele létrehozta a Type O Negative zenekart, amellyel más irányba kanyarodott minden szempontból. Az elődzenekar hardcore/crossover stílusát az első két Type O Negative albumon (Slow, Deep and Hard és The Origine of the Feces) tovább vitte az énekes/basszeros, megfűszerezve egy kis doom metal-lal és egyéb más elemekkel, és kisebb változás bekövetkezett a szövegvilágban is, amit akár fejlődésnek is betudhatunk. Na, nem kezdett el békéről, szeretetről énekelni a frontember, a szókimondása is megmaradt, csak más irányból közelítette meg a témát, mondhatjuk úgy, hogy árnyaltabban fogalmazta meg kritikus mondatait.

A Bloody Kisses nagylemezre pedig további fordulat következett be, amely nem biztos, hogy minden ős-rajongó tetszését elnyerte – főleg azokét, akik a Carnivore-t szerették –, de sok zenehallgató üdvözölte friss kedvenceként az együttest, többek között én is, mivel ezzel a kiadvánnyal ismertem meg a Type O Negative-ot. Legelőször a Black No.1 nóta klipjét láttam, ennek hatására egyből rohantam a lemezboltba megvenni a teljes lemezt, és nem volt megállás, hatalmas favoritommá vált a zenekar.

Úgy gondolta az énekes, hogy kipróbálja magát más stílusban is, ezért teret engedett a dark/gót hatásoknak, és ezeket a jegyeket integrálta muzsikájába az együttes. Ezzel a lépéssel szerintem határokat bontott a banda, mivel sok olyan embert ismerek a dark közegből, akik nem szeretik a metal-t, de a Type O Negative együttest innentől örömmel hallgatták, valamint szélesebb körben is terjedni kezdett a zenekar híre.

Beférkőzött az erotika, a sötét erotika a lemezre, ami szintén egy olyan témakör, ami egy prűd társadalomban nemtetszést vált ki, leginkább az Egyesült Államokban. Már a lemezt kezdő női nyögéseket hallva mosolyogva azt gondoltam, hogy a PMRC-nél és egyéb szervezeteknél hogy kiverhette a biztosítékot, amikor meghallották ezt a nyílt szexuális utalást, és mellé meglátták a borítót (egyértelmű leszbikusság). Pedig ez csak a kezdet, kapunk egyből egy jó adag valláskritikát is mellé, mégpedig a Christian Woman dal képében. A számot egyébként Peter egy volt barátnőjének címezte, de mint tudjuk, nem csak erről a hölgyről szól a tétel.

Zeneileg is meglepetést keltett a dal, a lassú dallamosság, a több billentyű és az akusztikus gitár, valamint Peter öblös, mély hangja nem volt szokványos az előtte kiadott albumokon. A Black No.1 is hasonló vonalon mozog, mára gót metal himnusszá vált, remek az az éjsötét hangulat, ami belőle árad, de a harmóniák, dallamok kicsit módosítanak az összképen. Mondhatni, populárissá vált a zene, nem csak erre a két nótára jellemző a könnyebb befogadhatóság, hanem több számra is.

De hogy a régi rajongók is kárpótolva legyenek, két szám erejéig megidézték a Carnivore időket, mégpedig Kill All the White People és We Hate Everyone címen. Hardcore elemekkel megtűzdelt két odacsapás, és Steele elővette humoros énjét, mivel a nóták nem nélkülözik a szarkazmust, az iróniát. Ez a fajta kritikus megközelítés tulajdonképpen az összes nótában benne van, amit én nagyon díjazok, mert ilyen formában kellően intelligens a bírálat, meg egyébként is szeretem a cinikus humort.

Nagyon sokszínű az anyag, és ennél a pontnál meg is említem, hogy a Type O Negative nem csak Peter Steele-ről szól, hanem a többi zenészről is, akik felelősek a remek zenei témákért. Igaz, minden dalt Peter jegyez szövegileg és zeneileg, de a társak kiváló tudásukkal teljes mértékben hozzájárultak a lemez nagyszerűségéhez. Kenny Hickey gitáros háttérvokálozik is néhány nótában, Sal Abruscato változatosan dobol, Josh Silver pedig kiválóan színesít a billentyűs hangszerekkel.

A zenekar egy feldolgozásra is ragadtatta magát, mégpedig egy igen meglepő közegből, a Seals and Crofts nevű soft-rock együttestől kölcsönözve. A Summer Breeze egy 1972-es (szerintem) borzalmas dal, aminek eredetijét végig sem bírtam hallgatni, de áthangszerelve, belassítva, Peter mély tónusú énekével nagyon nagyot szól, az egyik kedvencem a lemezről. Ebből fakad ki minden átmenet nélkül a Set Me On Fire, amelyben ’60-as, ’70-es éveket idéző Hammond orgonaszóló is van. Úgyhogy ezt is megkaptuk a Type O Negative-tól, egy újabb hatás, amit eddig nélkülöztek. Ez a retro-dalfüzér számomra az egyik csúcsa az albumnak.

A főcímdal, majd a Too Late: Frozen ismét egy hatalmas doom-duó, főleg a Bloody Kisses számban érzem azt, hogy mindjárt a fejemre szakad az égbolt, annyira súlyos és nyomasztó, az utóbbinak meg tényleg olyan a hangulata, hogy azt hallgatva a jégcsapok növekedését látom a testemen, és egyre jobban reszketek a hidegtől. Mindkét dalban vontatott, ultralassú témák ütik fel fejüket, emellett Pete ezekbe is beleszőtt dallamokat, amelyek által egy picit könnyebben megülnek a számok. Szóval, ezért nem funeral doom, de így sem slágergyűjtemény hallható. A szövegek meg… Faguriga legyek, ha nélkülöznék az iróniát: Peter a halált is kinevette.

A Blood & Fire egész dallamos nóta, nem mellőzve a sötét zenei tónusokat. Záródik a lemez a Can’t Loose-zal. Olyan, mintha szitár is lenne a dalban, remekül beleillik ebbe a gyászos vontatottságba a hangszer, tovább fokozva a lemez eklektikusságát. Mert ezen a korongon nagyon sok stílusból ízelítőt kapunk, amelynek fő csapása a dark/doom motívumok, de sok más stílus beolvasztásával egy olyan egyveleg jött létre, ami semmi máshoz nem hasonlítható, csak a Type O Negative-ra jellemző.

A folytatás még jobban megosztotta a rajongókat, az October Rust ennél is slágeresebb (mondjuk ki őszintén – rádióbarát) lett, de a későbbi albumokon ismét kevesebb romantikus, álmodozós betét került a nótákba. Szerintem minden kiadvány remekmű, Peter Steele halálát is nagy veszteségként könyvelhetjük el a szcénában, de a lemezek örökre megőrizték kiváló hangját és muzsikáját.

Navigáció / Forrás

--> Kattints ide a cikk folytatásához és eredeti helyén való megnyitásához! <--

Ez a cikk(részlet) a(z) Rattle Inc. nyilvánosan elérhető RSS csatornájából került megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg.

Szólj hozzá!

Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!
Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!