ELŐSZEDTÜK: Beyond the Black – Songs of Love and Death (2015)

beyond_the_black_songs_of_love_and_death_2015

Előadó: Beyond the Black

Album: Songs of Love and Death

Származás: Németország

Megjelenés éve: 2015

Stílus: Szimfonikus metal, power metal

Honlap: http://www.beyondtheblack.de

Értékelés: 9/10

 

 

Te hallottál már a 2014-ben Germánföldön alakult Beyond the Black-ről? Nem? Pedig olyan bandákkal koncerteztek már szerte Európában, mint a Powerwolf, az Epica, a Saxon, a Scorpions és még sorolhatnánk. Ja és ne felejtsük el, hogy akkora májerek, hogy első koncertjüket már a Wacken-en adták, rögtön megalakulásuk évében, ráadásul azóta is állandó vendégei a metal fesztiválok legnagyobbikának. A 2014-es bombasztikus belépést 2015-ben a debütáló album követte, amit már egy évvel később megfejeltek egy közel olyan jóra sikerült második albummal (Lost In Forever). Még így se rémlik, hogy kik ők? No nem baj, annak ellenére, hogy rettenetesen nyomatják őket kint Németországban (német lemezeladási listákon első albumuk a 12., második a 4. helyre került), simán elmehetett melletted, ugyanis bárki híhette róluk azt, hogy egy újabb, teljes egészében a nagyok árnyékában és zenéjében megbúvó szimfonikus metal bandáról van szó, pedig ez nem teljesen igaz.

A szemtelenül fiatal (csupán 22 éves!) üdvöskét, a Beyond the Black hangját, Jennifer Haben-t korábbról a négytagú, Saphir névre hallgató, csupán csajokból álló (poszt-emo) pop formációból lehet ismerni, de igazából ez a metal közönségnek nem sokat mondhat, sőt, rákeresni sem érdemes… A nagyközönség valószínűleg úgyis a 2014-es villámcsapás miatt ismerheti és ismerni is érdemes, mert a BTB gépezet rendesen, ám megfelelő kereteken belül épít Jennifer küllemére. Rajta kívül persze alapformációban játszik még öt srác, bár a Songs of Love and Death környéki formációt már nem nagyon hallhatjuk élőben ugyanis a hölgy az egész bandát lecserélte úgy másfél éve körül azóta már új tagok játszanak, azt azonban nem lehet pontosan tudni, hogy mi volt a 2016-os szétválás/újjáalakulás oka. De jelen esetben ez csupán mementot képez a február 12-én két éve megjelent Lost In Forever-ön hallható zenészek kapcsán, csak úgy, mint a ma három éve megjelent Songs of Love and Death miatt. Az évforduló okán szedtük elő a bemutatkozó korongot, hogy irkáljunk róla egyet.

Talán már az elején megemlíthető, hogy az album legnagyobb erőssége egyben a gyengesége is. Nem mondhatni emészthetetlennek a lemezt, sőt, kifejezetten érzéki módon megalkotott, fülbemászó dallamokkal rendelkezik, ám csak részint hajlik el a rádióbarát irányba. Ugyanakkor annyi fajta hangszín, hangszer és hangzás kerül felvonultatásra, mint egy music-expo-n. Oké, nekem személy szerint tetszik ez a változatosság és engem simán meg tudtak ezzel venni, ám lazán el tudom képzelni, hogy ez a fajta eklektikusság valakinek már negatívumnak számít. Alapvetően nem kifejezetten hosszúak a számok, ám pont az említettek miatt szinte már azt is híhetjük, hogy közel húsz szám van az albumon, holott épphogy csak túllép a standard LP hosszon 12 tételével. Ezek közül utóbbi ráadásul amolyan bónusznak is számít.

És akkor kezdjük a végével, ugyanis a ráadás track nem más, mint egy Motörhead feldolgozás, a Love Me Forever képében. Az legyen csak az én szegénységi bizonyítványom, hogy Jennifer Haben csodálatos hangján elsőre-, de még másodikra sem ismertem rá a dalra, tehát ez nem jelenti azt, hogy túl lett volna cover-özve, sőt, kifejezetten érzéki módon és tisztelettel nyúltak az eredeti számhoz, az ismerős gitármeneteket átírva zongorára, billentyűközpontúvá téve az egész nótát.

Ugye a legtöbb esetben az szokott lenni, hogy egy album második felébe teszik a kevésbé érdekes, vagy éppen az adott banda stílusából kilógó számokat. Nos, bár sokadik hallgatásra éreztem csak rá a dologra, ez itt egyáltalán nem igaz. Olyan monumentalitásokat kapunk itt, mint a lúdbőröztető Jennifer énekkel és női kórussal ellátott Afraid of the Dark, a latin nyelvű, egyházi hangvételű férfikarral belépő Numb, a lépkedős középtempóval rendelkező, már-már klasszik pop-os dallamokkal ellátott öröméneklés, a Fall into the Flames. És ugyan ezekbe is simán bele lehet szeretni, tényleg a „gyengébb” számai a Songs of Love and Death-nek. De ha ezek a gyengébbek, akkor milyenek az erős számaik…?

Mint már említettem, sajnos élőben már nem láthatjuk az akkori formációt, egy embert muszáj megemlítenem közülük, ő pedig Christopher Hummels, aki amellett, hogy sokáig a közönséggel való kommunikáció fő részét végezte el, számos helyen színesítette agresszív énekével a Songs… dalait. Ő hallható például a korong első felében megtalálható When Angels Fall-ban, melyben az akusztikus hangzás és angyali ének párosa váltakozik a berobbanó módon odamaró refrénnel. Ugyan építenek a befogadhatóságra és a szimfonikus hangzás sokszor előtérbe kerül, szerencsére megmarad a rock ’n’ roll jelleg, elég csak az említett szám szólóját meghallgatni.

És, hogy miről is beszéltem amikor az eklektikusságot említettem? Hát ez alatt értettem például az albumot nyitó In the Shadows karcos riffeléssel duózó vonós-skótduda párosát, a címadót indító akusztikus ballada utáni pofán csapást, a Running to the Edge ugrálós, JenifferChristopher duettes refrénjét. No és mindezek mellett nem szabad kihagyni Hallelujah-t, ahol a népi furulyás és akusztikus léleksimogató kezdett egy pillanat alatt speed-(power) metal-ba vált át. Aztán meg ott van a Pearl in a World of Dirt csaknem középkori világzenéje, azt meg már csak mellékesen mondom, hogy ebben a számban Jennifer a Kissin’ Dynamite-os Hannes Braun-nal duettezik egy lazát.

Egyszóval van itt minden, mint a búcsúban. El tudom képzelni, hogy ez valakinek már túlzás, de túl sokat nem tudok vele kezdeni… Akármennyire is valamilyen felsőbb hatalom nyomatja a BTB-et, a dalaik szinte tökéletesre csiszoltak és kiműveltek. No nem azért, erről bizonyosan az albumon közreműködők tarka listája is tehet, ám a neveket nem sorolom föl, mert még itt ülnétek egy fél óráig, mire végig olvassátok… Amit viszont muszáj kiemelni, félretéve a Airforce1 Records érdemeit, az maga a jelenség. Igen-igen, a mások által kitalált, már meglevő szimfo-elemek lazán fölismerhetők, a hatások is kézzel foghatók, mindazonáltal ezeket az elemeket lehet úgy egymás után pakolni, hogy azzal a meglevő ösvényt szélesedjen, hogy valami új(szerű) jöjjön létre (elindítva a további evolúciót) és ebben rejlik a Beyond the Black érdeme. Bár egyelőre csupán néha-néha kinyújtva a lábukat, az egyik karjukat, de leginkább a fejüket a szimfo-nagyok árnyékából, azért léteznek és simán megvan bennük a lehetőség arra, hogy a komolyzenére, a szimfonikus hangzásra épülő metal muzsika új hullámát, avagy új generációját hozzák el. Még ha csak fűszerében, de teremtenek csipetnyi újat… meg különben is, én is bele szoktam esni abba a hibába, hogy folyton az újat keresem. Pedig aztán még ma is megél az Airbourne az ACDC kották megfiatalításából (, ha értitek mire gondolok), ám, ha valami jó, akkor az jó.

Talán a Beyond the Black-ben rejlő lehetőséget a kiadó is, bár nekem az előző gárda is teljesen szimpi volt, az biztos, hogy így, Jennifer-hez korban sokkal közelebb álló tagokkal egységesebb képet mutat a banda, ami talán szintén valamilyen terv része. Reméljük hamarosan eljutnak hozzánk is és nem kell megelégednünk a tavaly januári, Barba Negrás, 5 számos bemelegítésükkel az Epica és a Powerwolf előtt. Vagyunk egy páran, akik várjuk őket!

 

Írta: Vágány Norbert

Szólj hozzá!

Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!
Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!