Widek – Hidden Dimensions (2017)

kicsiElőadó: Widek

Album: Hidden Dimensions

Származás: Lengyelország

Megjelenés éve: 2017

Stílus: Progressive / Djent / Ambidjent

Honlaphttps://www.facebook.com/WidekMusic/

Értékelés: 8/10

 

 

Nem egy hálás feladat kritikát írni egy olyan zenéről, ami lemezeken át ugyan azt produkálja, és ugyan azokat a hozzávalókat használja. Esetünkben a már sokszor említett progresszív metalrol van szó, annak is az elvontabb, space prog irányzatáról. Nehéz írni egy ilyen zenéről, amiben nincsenek meg a megszokott, más zsánerekben fellelhető sarokkövek, különbségek. Talán nem is véletlen, hogy az utóbbi időben gombaszerűen megszaporodtak a szólóprojektek ebben az irányzatban. Vegyük csak példának a nemrég nálunk járt Plini-t vagy David Maxim Micic-et. Eme kivételes tehetségeknek a zenei varázsát az adja meg, hogy a személyiségüket, lelki világukat tükrözik az általuk megszólaltatott dallamok. Kis elfogultsággal, szerintem ezek kifejezésére pont a prog metal a legalkalmasabb. Mai alanyunk is ezt a vénát képviseli, megmutatva a világnak rajongásának tárgyat, ami pedig nem más, mint a világűr.

A Widek névre keresztelt projekt már öt éve kápráztatja el a témára fogékony hallgatóságot, a space témában mozgó instrumentális progmetallal kevert AmbiDjenttel. Sorban a harmadik, Hidden Dimensions nevű album talán az eddig legkidolgozottabb és átgondoltabb anyag a szériában, és méltán sorolható a legnagyobbak közé. A lengyel fiatalember, önállóan végezte az album dalszerzésést, felvételét, keverését és kiadását, a saját kis stúdiójából munkálkodva. Ahogy a szólóprojektekre és a prog-djentes közösségre jellemző, itt is felbukkannak a stílus nagyágyúi mint vendégszereplők. Olyan ismerős neveket hallhatunk, mint, David Maxim Micic, Gru vagy éppen Sithu Aye.

Őszintén szólva nem igazán tudom milyen szempontok, kritériumok alapján lehetne kiértékelni a Widek által képviselt irányzatot, mert nincs benne abszolút semmi kirívó. Lehúzásnak hangozhat, hogy mind a három album koppra ugyanaz, de most nem erről van szó. Épp ellenkezőleg, sőt még bizonyos szempontból hülyeség is, amit állítok. Ugyanis érezhetően ugyanarra a sémára felhúzott dalok egytől-egyig saját jelentéssel és jellemmel bírnak. Van valami rejtett bája annak, hogy számról számra meg tud újulni a közel azonos alap.

Ezért is lenne nehéz egy átlag kritikát felépíteni a jelenség köré, mert a hagyományos módszerekkel valószínűleg elég alacsony pontszámot kapna. Ezesetben elő kell venni nekünk is az érzéseinket, és megpróbálni átélni azt, amit a zenész is, vagy legalábbis hasonlót. Elvégre ez lenne a prog lényege, nemde?

Nos, első sorban kár is számról számra lépkedni a lemezen, és egy-egy művet külön kezelni a teljes egésztől. Ebből adódóan, akit nem ragad magával az első pár perc, annak nagyon nehéz lehet később visszacsatlakozni egy-egy menő riff erejéig. Szerintem úgy kapunk teljes képet, ha az egész albumot egy nagy és hosszú dalként kezeljük, ami hol felpörög, hol pedig pihentetően relaxál.

Már az első számtól kezdve érzékelhető a zenében megtestesült harmónia és nyugalom, amit a gitártémák színesítenek meg. Nem is kell megerőltetni magunkat, hogy az atmoszférával eggyé válva, a csillagok között érezzük magunkat. A mesterien hangszerelt dalok egy pillanatra sem zökkentenek ki a „space” érzésből, és az egész albumon elkísérnek. A gitárközpontú dalszerzést egészíti ki a művészi vonalat megerősítő elektronikus-, vagy épp billentyűhangzás (manapság már ki tudja a kettőt megkülönböztetni?) És persze nem szabad elmennünk amellett sem, hogy a legtöbb esetben zseniálisan működik együtt a djentre alapuló agresszívabb, szaggatottabb téma, a háttérben meghúzódó, de mégis a zene karakterét adó, monumentálisnak ható, visszhangos ritmus. Néhol szó szerint aprónak érezheti magát az ember, mert annyira hatásos ez a kombó, hogy maga előtt látja a világűr hatalmasságát és végtelenségét (vagy nem, de ez egy másik oldal).

A negyedik számra már rendesen felpörög az album, és nem csak a chillezés kapja a főszerepet. Ironikus módon, a Gravity az a szám, ami mindenről szól, csak arról nem, mint ami címe. Mert ezt a hangulatot, érzést, semmi sem tarthatja a földön, nagyon elszállós. Nem is csoda, hogy pont ebben a számban működik közre David Maxim Micic, aki köztudottan nagymestere az érzelmek megzenésítésének.
Féltávra elérve hallhatjuk az album talán legjobban összerakott dalát, a Satellite-t. Feszítetten tempós, de mégis ott szunnyad a háttérben a féket húzó space hangzás.

A 14 mesterművet számláló lemez a végefelé már hajlamos átcsapni unalomba is, mert mint a cikk elején említettem, az alap igen hasonló minden számban. Szerencsére ezzel az előadó is tisztában van, és nem próbál újra és újra lenyomni a torkunkon erőltetett dolgokat (#metoo). A záráshoz közeledvén, tudatosan visszavesz a tempóból, és törekszik a kezdetben tapasztalható nyugalmi állapotra. Egyre nyugisabb, lassabb számok következnek, míg a végén a Sphere zárja le az utazásunkat, végtelen békességgel.

Nem kimondottan szeretném ajánlani vagy lehúzni ezt a produktumot, mert szerintem ebben az esetben a nyitottság és az azonosulás a mérvadó. Simán lehet, hogy olyanok lelik meg benne az értéket, akik eddig fényévekre jártak a prog-djent stílustól, vagy éppen olyanok ábrándulnak ki, akiknek a szülőbolygója az underground modern metal világa.

Írta: Dani

Szólj hozzá!

Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!
Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!