2017-08-31

Seether: Poison The Parish

Borí­tó: 

Megjelenés: 
2017

Kiadó: 
Canine Riot Records/Concord Music Group

Weblap: 
https://www.seether.com

Stí­lus: 
rock, post-grunge

Származás: 
Dél-afrikai Köztársaság

Zenészek: 

Shaun Morgan – ének, gitár
Dale Stewart – basszusgitár, vokál, akusztikus gitár
John Humphrey – dobok, ütőhangszerek

Dalcí­mek: 

01. Stoke the Fire
02. Betray and Degrade
03. Something Else
04. I’ll survive
05. Let You Down
06. Against The Wall
07. Let Me Heal
08. Saviours
09. Nothing Left
10. Count Me Out
11. Emotionless
12. Sell My Soul

Értékelés: 

Én is azon kommersz fogyasztók közé tartozom, akik igazából az Amy Lee-vel közösen felvett, csodaszép Broken című dal kapcsán hallottak először a Seetherről. Viszont míg Amy sose tudott megfogni, szemet (inkább fület) szúrt ennek a pasasnak a hangja. Ki lehet ő?

A mai napig tartom, hogy Shaun Morgannek igen különleges és kifejező orgánuma van, amit szinte mindig öröm hallani. Mélyebben beleásva magamat az eredetileg dél-afrikai együttes munkásságába, rá kellett jönnöm, hogy viszont a zene, ami ez alatt a hang alatt van, igencsak változó színvonalú. A Seether 18 éves története során adott ki erős és közepes lemezeket is. Velük kapcsolatban inkább az a tapasztalás, hogy nem egységesen jók vagy rosszak a lemezeik, ugyanis náluk inkább nagyon jó és kevésbé jó dalok vannak. Az arány egy picit szomorú, ugyanis az eddigi lemezeiken 10-11 dalból találtam hármat-négyet, ami jó volt, a többi meg inkább felejthető. De az a 3-4 aztán annyira kiváló, hogy soha, de soha nem tudtam megszabadulni tőlük.

Maga a zenekar erőteljesen amerikai jellegű, füstös, borongós, néha cipőbámulós rockzenét játszik, ami nem egyszer metalba hajlik. Stílusuk egyik legmarkánsabb eleme az énekes, Shaun Morgan hangja, ugyanis az úriember egészen magas szintre vitte a rekesztve éneklés műfaját, és az a helyzet, hogy ez hihetetlen mértékű dögöt ad az egész produktum hangzásának. Csak azok a fránya dalok. Hát azok hol rádióbarátok, hol hörgős-megőrülősek, hol simán színtelen-szagtalan tévelygések, hol pedig remek balladák. De ahogy említettem, azok a dalok, amiket úgy igazán elkapnak, azok örökre nyomot tudnak hagyni. (A továbbiakban az egyszerűség kedvéért hűha-daloknak fogom őket hívni.) És most itt van a ’Poison The Parish,’ ami első és második nekifutásra is az egyik legjelentősebb anyaguk.

Már az is nagyon felvillanyozott, hogy az előzetesen kiadott dalok bizony egytől-egyig hűha-dalok voltak. Ha jól emlékszem, a legelső a Let You Down lehetett. Bivalyerős kezdés, tipikus Seether-verze és egy lehengerlően erős refrén. Egy óriási energiabomba. És az a hangzás! Biztonsággal állíthatom, hogy ez az eddigi legsúlyosabb hangzású Seether-album, iszonyat alja van az egésznek, és ez remekül passzol hozzájuk. Nem emlékszem a pontos sorrendre, de talán a Stoke The Fire volt a következő. Shaun végre megint kiengedte a hangját, belefért egy kis üvöltözés is, és megint csak egy rettenetesen erőtől duzzadó refrén. Már a két dal alapján lehetett tudni, hogy ez az album más lesz, mint a többi.

És más is lett, ugyanis az egy lemezre jutó hűha-dalok száma most a legmagasabb. Ez egyben azt is jelenti, hogy még mindig nem jutottunk el arra a kívánatos szintre, hogy minden egyes nóta üssön, de az arány pozitív irányba való elbillenése nagyon ígéretes.

A lemez rögtön az egyik legerősebb dallal, a Stoke The Fire-rel kezd, majd azonnal a másik csúcspontba, a klipes Betray and Degrade-be torkollik. Ez igazi Seether-himnusz, benne van a zenekar tingli-tangli, rockos és kifejezetten agresszív oldala is. A Something Else az első olyan dal, amit én tölteléknek érzek, de annak a jobbik fajtája legalább, jegyezhető dallamokkal és fülbemászó refrénnel. Az I’ll Survive pont félúton van a két szélsőség között, ez a Seethernek inkább a grunge-os, cipőbámulós oldalát domborítja. Ezután a Let You Down. Na, ez az a dal, aminek a hűha-faktora olyan magas, hogy gyakorlatilag egész nyáron nem tudtam abbahagyni hallgatását. Hihetetlen mennyiségű energia és harag van benne, amit csak fokozott az American Horror Story képi világára hajazó klip.

Az Against The Wall az első igazi ballada, ennek kicsit olyan amerikai giccs hangulata van, de azt el kell ismerni, hogy igencsak fülbemászó nóta. A Let Me Heal az első olyan szám, amit kifejezetten rossznak és unalmasnak tartok. Céltalanul bolyongó dallamok, környezetidegen refrén, kapufa. Egészen komoly hasonlóságot mutat egyébként Al Jourgensen I’m Invisible című dalával, de az legalább túlzó és elborult, ergo valamilyen. A Saviours nagyjából az első igazi bulizós nóta a lemezen, engem annyira nem fogott meg, de van egy olyan érzésem, hogy a koncerteken sűrűn elő fog kerülni.

A Nothing Left ismét egy hűha-dal, amiben nagyon szépen kidomborodik a Seether zenéjének az a jegye, amit én nagyon szeretek. De hogy mi ez? Hát, amikor Shaun egyfajta kesergős, befordulós hangulatban énekelget, aztán egyszer csak mintha tele lenne a töke, és úgy elüvölti magát, hogy az emberben megfagy a vér. Ilyen pillanatokkal operál az egyik legnagyobb kedvenc Seether-dalom, a Like Suicide, de ez a fogás tetten érhető a Stoke The Fire-ben is. Ezután a Count Me Out a már ismertetett módon gyenge és céltalan eresztés, ami nagyon málhás szeretne lenni, de az ötlettelen dallamok banánhéján nagyot zakózik.

Az Emotionlessben pedig megint visszaköszön a klasszikus Seether vontatottsága, amit megspékel egy himnikus erejű refrén. Igazi belassult, mocsárszagú dal, szintén nagy kedvenc a lemezről. Zárásképpen pedig a Sell My Soul, megint csak egy igen amerikai ízű on the road zene, de különösebb probléma nincsen vele.

Végezetül mindenképp csak annyit tudok elmondani, hogy ezzel az albummal bárkinek érdemes próbát tennie, ugyanis megfelelően sokoldalú, élvezetes hallgatnivaló, ami remekül megmutatja a zenekar igazi arcát és erejét. Fussunk össze velük a Dürer kertben október 1-jén!

Összegzés: 

Amikor erre a lemezre gondolok, vagy meghallgatom, mindig az elégedettség érzése fog el. Bár van rajta egy-két kifejezetten gyenge dal, de a helyzet az, hogy ez a Seether-anyag pontosan az, amire nagyon régóta várok, és ami már a bandának is kijárt. Nem egy és nem is kettő olyan dal van rajta, amit könnyű szívvel be tudnék válogatni az év legjobb nótái közé, és mindezt egy olyan súlyos és gazdag hangzás támogatja, ami szintén nagyon jól áll nekik.

Dátum: 
2017. augusztus 31

Pontszám: 
6.5

Szerző: 
Wardrum

Fish!

Fish!–Supernem bandaháborúval keresd a legújabb Rockstar Magazint!

Egy ideje tele a körút a kungfuzó Kovács Krisztiánnal és Papp Szabival, ám eddig még csak a fantáziánkra volt bízva, hogy milyen is lehet egy Fish!–Supernem bandaháború. A Rockstar Magazin megtudta a mocskos részleteket maguktól a főhősöktől! Különleges stílus, különleges hang, különleges egyéniség – a magazin 5 kedvenc kérdésére most Bocskor Bíborka, a Magashegyi Underground énekesnője válaszolt. A […]

anathema

Daniel Cavanagh – Az Anathema vezér októberben szólólemezzel jelentkezik

The Optimist címmel júniusban adta ki új stúdiólemezét az Anathema. Az 1990-ben alakult liverpooli rockzenekar új albumának kiindulópontja egy korábbi albumuk, a Fine Day To Exit borítója volt: a fiktív főszereplő történetét onnan folytatják, ahol az a 2001-es borítón abbamaradt. Az új lemezt az angolok október 27-én mutatják be a Dürer Kertben, ahol egy nem […]

Deep Purple

Deep Purple – A legendás banda tagjai nem kérnek többé Ritchie Blackmore-ból

Még tavaly január végén vonult stúdióba a legendás Deep Purple, hogy elkészítse új nagylemezét, a 2013-as No What?! folytatását. A Nashville-ben rögzített album producere ezúttal is Bob Ezrin (KISS, Pink Floyd, Alice Cooper, Kansas stb.) volt, a korong pedig InFinite címmel 2017. április 7-én jelent meg az earMUSIC gondozásában. Az öreg harcosoknak ez már a […]

King Diamond

Myrkur – A Sólstafir vendégeként decemberben hazánkban lép fel a dán művésznő, most azonban egy King Diamond feldolgozással jelentkezett

A 2015-ös, debütáló M után Mareridt (Rémálom) címmel szeptember 15-én jelenik meg a dán származású modell/művésznő Myrkur, azaz Amalie Bruun egyszemélyes, kísérleti jellegű blackmetal-projektjének második nagylemeze. A lemez producere a többek között az Earth, a Sunn O))), a Boris vagy a Wolves In The Throne Room mellől ismert Randall Dunn volt. Az albumot a koppenhágai Black Tornado stúdióban […]

MYRKUR – Egy zongorás King Diamond feldolgozás: Welcome Home

Az izlandi Sólstafir vendégeként december 7-én érkezik majd Budapestre Myrkur, azaz Amalie Bruun, egy dán énekesnő és zenész, dalszerző, aki mielőtt black metalba váltott volna, egy popzenekarban játszott. Myrkur első albuma a 2015-ös M volt, amelyen Mayhem és az Ulver tagok is közreműködtek, de már a folytatás sincs nagyon messze, a második Myrkur lemez Mareridt (Rémálom) címmel jelenik meg szeptember 15-én.

Most azonban egy különleges feldolgozás érkezett tőle, a Revolver magazin számára zongorán eljátszott King Diamond dal, a Welcome Home.

 

www.facebook.com/myrkurmyrkur

 

MYRKUR – Welcome Home (King Diamond, 2017)


A Mareridt album producere Randall Dunn (Earth, Sunn O)))) volt, két dalban pedig vendég lesz Chelsea Wolfe is. A
lemez legfrissebb előzetese egy tradicionális norvég folk dal, a De Tre Piker interpretációja.

MYRKUR – De Tre Piker (a 2017-es Mareridt albumhoz)

Az Ulvinde dalban Amalie Bruun hegedűn, gitáron és zongorán játszik, Aaron Weaver (Wolves In The Throne Room) dobol, Andreas Lynge és William Hayes gitározik, a kórusban pedig Veslemøy Heyerdahl és Ida Sandberg Motzfelt is hallható.

MYRKUR – Ulvinde (a 2017-es Mareridt albumhoz)

MYRKUR – Måneblőt (a 2017-es Mareridt albumról)

MYRKUR – Två Konungabarn (a 2017-es Mareridt albumról)

 

 

Három év után visszatér Budapestre Izland egyik legkülönlegesebb zenekara, a Sólstafir! A megújult felállás idén adta ki első albumát, a Berdreyminn pedig bátran nevezhető az eddigi legjobbjuknak: örvénylő, magával ragadó és besorolhatatlan poszt-gitárzene, amit áthat a jellegzetes skandináv melankólia és folklór.

Nem túlzás azt állítani, hogy kreativitásuk csúcsán láthatjuk újra a kvintettet. Az este különlegességét tovább fokozza, hogy az előzenekar a szintén lemezbemutatót tartó Myrkur lesz. A dán dalszerző-multihangszeres black metalból, pasztoriális folkból és kórusművekből gyúr egyszerre súlyos és felemelő, brutális és törékeny dalokat, valahol a Sigur Rós és a Bathory metszetében.

A Sólstafir zenéje leginkább az izlandi tájakban gyökerezik: a sós hullámokban, a buja zöld mezőkben, a kitörő gejzírekben, a felszín alatt áramló, mélyvörös vulkáni magmában és a sarki jégesőkben. Ősi, de közben időtlen is. Ráadásul együtt változik és formálódik a tagokkal, akik eljátsszák. A debütáló Í Blóði og Anda még klasszikus black metal, tremolókaros riffeléssel és blastbeatekkel, de már azzal a jellegzetes, csak rájuk jellemző hangulattal, amit később tökélyre fejlesztettek.

Akárcsak a skatulyák elkerülését: az olyan előképeikhez hasonlóan, mint az Ulver, az In The Woods… vagy az Enslaved, ők is a saját képükre formáltak minden őket ért hatást. Elég csak a Masterpiece Of Bitterness húsz perces nyitómonstrumára, az I Myself The Visionary Headre gondolni, amiben a Vágtázó Halottkémek-féle őserejű sámánzenén át a poszt-rockos lebegetésekig szinte minden megtalálható.

De igazán a zenekar első korszakát lezáró csúcsmű, a Köld után léptek rá arra az útra, amin máig járnak. A Svartir Sandarra a kezdeti idők black metalba ágyazott folklórjából már csak utóbbi maradt meg, miközben egyre nagyobb teret nyertek a dallamok és a pszichedelikus lebegtetések. A három évvel ezelőtti Ótta pedig nem csak azt demonstrálta, hogy Aðalbjörn Tryggvason az évek során kiváló énekessé ért, hanem azt, hogy a Sólstafir-hangzás, akárcsak az anyaországuk gejzírjei, mindig képes új utakat törni magának és a végtelenségig tágítható. Elvégre, ki gondolta volna, a zongora, a vonósok vagy a bendzsó nem csak felbukkan egy számukban, de tökéletesen is illik majd bele? Az egyre inkább előtérbe kerülő hard rockos hatásokról már nem is beszélve.

Ennek a folyamatos evolúciónak a csúcsa az idei Berdreyminn, a négyes eddigi legzeneibb és legegységesebb lemeze. Hiába szóltak az előzetes hírek a zene helyett az alapító dobos Guðmundur Óli Pálmason kirúgásáról/kiválásáról, az albumot ugyanarról a tőről metszették, mint az Óttát vagy a Svartir Sandart. Ez pedig azt jelenti, hogy minőségében is felér hozzájuk, élőben pedig minden bizonnyal ugyanolyan katartikusan szólnak majd az új dalok, mint a mára már klasszikussá nemesült Fraja vagy a Love Is The Devil (And I Am In Love). 

 

 

Amalie Bruun karrierjét leginkább egy szóban lehetne összefoglalni: üstökösszerű. A Myrkur nevű projektje előtt csak egy popzenekarban (Ex Cops) játszó énekes-multihangszeres első lemeze rögtön a Relapse Recordsnál jelent meg, ráadásul a Mayhem és az Ulver tagjai is közreműködtek rajta. Az M pedig leginkább az utóbbi zenekar Bergtatt-korszakát idézi, valamint a korai Immortalt – gyakran egy számon belül is.

Bruun tökéletesen érzett rá rajta arra, hogy játsszon a klasszikus black metal és a misztikus erdei folk elemeivel, miközben fátyolos énekhangja mindenkit elbűvölt, aki csak hallotta. Nem csoda, hogy hamarosan már olyan zenekarok előtt nyitott, mint a Deafheaven, a Behemoth vagy az Opeth.

Idén pedig érkezik a folytatás, a Mareridt, amelynek dalai valószínűleg a decemberi koncert programját is dominálják majd. Ugyan eddig csak annyi tudható róla, hogy a producere a többek közt az A38-at megjárt Marissa Nadlerrel, a Sunn O)))-val és a Wolves In The Throne Roommal is dolgozó Randall Dunn volt, valamint hogy számos különleges hangszer (például nyckelharpán vagy mandolán) szól majd rajta, szinte biztosak vagyunk benne, hogy ismét valami különlegeset és túlvilágian gyönyörűt kapunk majd. Az pedig legkésőbb a tavalyi Mausoleum óta nyílt titok, hogy a Myrkur dalok élőben még inkább transzcendentális erővel bírnak.

 


A koncert Facebook oldala

Jegyár: 5900 Ft, elővételben: 4900 Ft. Jegyek elővételben vásárolhatók az A38 Hajó honlapján, illetve személyesen az A38 Hajón.”

 

Mobilmánia

Vikidál 70, Zeffer 60, Mobilmánia 10 – Életműkoncert kavalkád az Arénában

Vikidál Gyula és Zeffer András kétrészes előadással ajándékozza meg a közönséget 2018.január 6-án a Budapest Arénában. A koncert első részében a Liszt Ferenc-díjas Vikidál Gyula színművész – énekes és vendégei előadásában hallható válogatás a művész több mint 50 éves pályafutása alatt született, személyisége által ismerté vált rockoperák, musicalek előadásaiból és a nevéhez kötődő, maradandót alkotó, […]

Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!
Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!