2017-08-19

Airbourne

Desecrator – Október 29-én az ausztrál thrasherek nyitnak az Airbourne előtt

Breakin’ Outta Hell címmel 2016. szeptember 23-án jelent meg az ausztrál Airbourne negyedik albuma, amely három évvel követte a sorban a legutóbbi Black Dog Barkingot. A lemez producere a veterán Bob Marlette volt, akivel a debütáló Runnin’ Wildot is rögzítették annak idején, a keverésért pedig a szintén legendás Mike Fraser (Aerosmith, Van Halen, Metallica) felelt. A lemez zárótétele […]

Led Zeppelin

Robert Plant – Carry Fire címmel októberben jelenik meg a Led Zeppelin-legenda új szólólemeze

Három év után, október 13-án új szólólemezzel jelentkezik a Led Zeppelin-legenda, Robert Plant. A Carry Fire címre keresztelt korong már a tizenegyedik önálló lemeze lesz az énekesnek, előző albuma, a Lullaby And… The Ceaseless Roar még 2014-ben jött ki. A mostani dalokban, akárcsak legutóbb, ismét a The Sensational Shape Shifters kíséri Plantet, aki Chrissie Hynde […]

Lukács Peta

Zoli Band – Téglás Zoli magyar muzsikusokkal folytatja a nyugisabb vizeken evező zenekarát

Téglás Zoli a világ egyik legismertebb magyar rockzenésze, amolyan igazi hardcore hungarikum, akinél régóta nem csak huszonnégy órából áll a nap, hanem legalább a háromszorosából. Az Ignite énekes szólócsapata, a nyugisabb vizeken evező Zoli Band újra mozgásba lendült, ráadásul csupa magyar muzsikussal. Zoli mellé felsorakozott Lukács Peta gitáros (Bikini, Peta), Horváth István basszusgitáros (ex-Blind Myself […]

Bucovina

Három kontinens négy folk metal zenekara érkezik a Dürerbe augusztus 28-án!

Az Old Buso Productions rendkívüli nyárzáró és őszindító bulira invitálja a folk és pagan metal vonulat kedvelőit. Augusztus 28-án Budapestet is eléri az Asgaardian Events Európa-turnéja, mely 3 kontinens 3 zenekarával érkezik a Dürer Kert kisszínpadára! Románia vezető folk/epikus metal zenekara mellett Tunézia és Ausztrália egy-egy nagyszerű csapatát és egy hazai vendégzenekart is megtekinthetünk mindössze […]

Medianysos-5: Karl May: Winnetou (regény)

winnetou.jpg
Ha úgy gondolod, hogy az univerzum építésben és a franchise teremtésben a DC, a Marvel, esetleg Lucas jelentik a pionírokat, akkor nagyot tévedsz: Karl May már a század elején olyan, a valósághoz nem sok kötődéssel bíró saját világot – az elképzelt és romantizált vadnyugatot – épített ki regényeiben, melyekben a főhősök, sőt, a mellékszereplők is saját regényt – eredettörténetet – kaptak, és jóllehet, a franchise az író életében – annál inkább később – nem tárgyiasult, iparosodott termékekben nyilvánult meg, a különböző európai alapítású vadnyugati show-k, cirkuszok, aztán később a szocialista western-filmipar bőven kihasználták a karakterekben rejlő pénzteremtés lehetőségeit. (Jómagam a hetvenes években még nem fénykardokkal és lézervetőkkel, hanem indián fejdíszben, esetleg kovboj kalapban, dupla pisztolytartóval (szigorúan Mexico-feliratú övcsattal) , vagy játék tomahawk-kal játszottam el barátaimmal a kitalált indián történeteket, fellelkesülvén a Jugoszláv vagy NDK indián-filmek, később a Winnetou regények történésein.)

Karl May – akinek életéből is fordulatos filmet lehetne forgatni – nem volt éppen mintapolgár, az írásra is egy börtönlelkész vette rá, mikor stiklijeiért éppen a hűvösön csücsült – a zűrös életkezdet gyökerei talán gyermekkorára vezethetők vissza, amelyben a keménykezű apa nem makarenkói pofonokkal, hanem beáztatott kötelekkel próbálta a fiát a „helyes útra” terelni, sőt, büntetéséként egész könyveket kellett lemásolni a magaviseletében meg-megbicsakló ifjúnak – ez utóbbi szankció mondjuk valószínűleg jótékonyan hatott később a különböző írói eszközök és stiláris árnyalatok felfedezésében.

Bár az író regényfolyamaiban a Szaharát és Közel-Keletet bejáró Kara Ben Nemsi is legendás hőssé vált, legismertebb regényalakja a Rousseau-i értelemben vett nemes vadember, Winnetou, illetve az író tulajdonképpeni idealizált alteregója, Old Shatterhand. (Szegény Shatterhand, gyermekként a szocialista Magyarországon nem sokan lehettek, akik helyesen ki tudták volna mondani a nevet, – hasonlóan Luke Skywalkerhez – így aztán maradt a jó öreg fonetikus kiejtés, ami annyira rögzült, hogy néha még most is így jön a nyelvemre.)

Az író fantasztikus képzeletét dicséri, hogy igazából csak meglett korára – túl a legtöbb regényén – jutott el Amerikába, akkor is csak Buffalloig, de csalódva az általa elképzelt világ és a valóság közti különbségben, inkább az előbbit választotta, és nem folytatta tovább útját: számára a Buffalo Bill-féle vadnyugat jelentette az ihletet, nem az iparosodó és az indiánokat rezervátumba kényszerítő ország, ahol egyre kevesebb szabad teret adtak a végtelen pusztáknak és a felfedezetlen területeknek, ahol bármi megtörténhet – még az is, amit az író képzel el.

Nem mondom, hogy Shatterhand alakjában nem nyilvánul meg némi übermensch elmélet, de May dicséretére legyen mondva, Winnetou legalább annyira nemes és tisztaszívű, mint német társa, bár a legyőzhetetlenség prior értéke azért Shatterlandnek jutott és Winettou nevelésében is egy fehér embernek – Kleki Petra – jutott a fő szerep, akinek hősünk európai értékek szerinti tiszta jellemét köszönheti. Nem tudom, hogy a Winnetou könyvek – amelyeknek igazából Shatterhand, és nem az indián volt a fő összekötője – milyen szerkesztésben jelentek meg először, én abban a kiadásban olvastam, ahol az eredettörténeten kívül Old Firehand és Old Death története elevenedett meg. (Ez utóbbi kissé kilóg a többi rész közül a maga moralizáló komorságával, annak idején nem is tetszett annyira, aztán később megtaláltam benne azokat az értékeket, amik megértéséhez kevés volt 10 életév.)

May, mint írtam, nem ragadt le a két főszereplő történeteinek ecsetelésénél, számtalan emlékezetes mellékszereplő életét, viselkedését, külön cselekményszálat alkotó kalandjait ismerhetjük meg, s jóllehet, természetesen jellemfejlődés ábrázolásáról nem beszélhetünk – az maradjon mondjuk a realista regények eszköze – , a felvázolt arche-típusok azért viszonylag részletes rendszerét adják az egyes emberi jellemtípusoknak. (Ezen megállapítás inkább a pozitív szereplők estében áll fenn, a gonoszak egyformán gonoszak, gyávák és erőszakoskodók, legalábbis addig, míg el nem nyerik méltó büntetésüket.) Azt azért hozzá kell tenni, hogy a nagy „vetélytárs”, Cooper irodalmiságát nem érik el a May könyvek, de a művészi tartalom méricskélése azt hiszem, nagyon távol áll a két író elképzeléseitől.

A jó és a rossz közvetlen szembeállítása, a fekete-fehér ábrázolás persze elsősorban a kamaszléleknek tetszhet, aminek szüksége van hősökre és azonosulva azokkal a rossz legyőzésének sikerélményére, bár a vallásos May többé kevésbé a Biblia példázatait is bemutatta regényeiben: nem véletlen, hogy az eredeti kiadásban Winnetou halála előtt – mondjuk meg, eléggé valószínűtlen módon, hiszen teológiai szál nincs a könyvben – megtért és utolsó szavaival keresztény mivoltát ecseteli. Jellemző módon ez utóbbi momentum a szocialista korszak fordításaiból kimaradt, de úgy gondolom, hogy talán jobb is: a főhős jellemében egyébként is az abszolút jót testesíti meg, amihez felesleges hozzátenni egy, a  kontextusba nem illő mesterkélt fordulatot. (Természetesen elfogadom azok véleményét is, akik úgy gondolják, ezzel kerül korona a főhős jellemének királyi mivoltára.)

Sajnálom, hogy a mai ifjúság életéből már kimaradnak ezek a történetek, bár a szuperhősök valahol egy modernizált formában Winnetou és társainak örökösei – kár, hogy az olvasásra már kevésbé kényszerítik úgy a fiatalokat, mint May regényeinek többezer oldala.

Garael

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!

mastodon

Még idén új lemezt ad ki a Mastodon

Megvan, hogy a Mastodon az idei Emperor of Sand album megjelenése előtt azt tervezte, hogy egy dupla lemezt hoz ki? Brent Hinds gitáros ugyanis még az előző album, a Once More ‘Round the Sun felvételei idején egymaga összerakott egy teljes lemezanyagot, ami a Cold Dark Place címet kapta, ez lett volna a dupla album egyik fele, ami […]

Rage: Seasons Of The Black

Borí­tó: 

Megjelenés: 
2017

Kiadó: 
Nuclear Blast

Weblap: 
http://www.rage-official.com/

Stí­lus: 
power metal

Származás: 
Németország

Zenészek: 

Peter „Peavy” Wagner – ének, basszusgitár
Marcos Rodriguez – gitár
Vassilios „Lucky” Maniatopoulos – dob

Dalcí­mek: 

01. Season Of The Black
02. Serpents In Disguise
03. Blackened Karma
04. Time Will Tell
05. Septic Bite
06. Walk Among The Dead
07. All We Know Is Not
08. Gaia
09. Justify
10. Bloodshed In Paradise
11. Farewell

Értékelés: 

Nem gondoltam volna, hogy egy évvel a ’The Devil Strikes Again’ után ismét új Rage-lemezről fogok írni. Annak ellenére, hogy Peavy saját bevallása szerint már kissé viharvert zenész (amikor legutóbbi A38-as bulijuk előtt volt szerencsém vele találkozni, arra panaszkodott, hogy öreg csontjait milyen nehéz bejáratni a koncertekre), fiatalokat megszégyenítő lelkesedéssel és munkabírással építi fel zenekarát folyton a nulláról. Lehet, hogy némileg túlzó a nulla használata, valamennyi létjogosultsága viszont mégis van, hiszen a Rage aktuális összeállítása – természetesen Peavyt leszámítva – a Smolski – Terrana, majd később a Smolski – Hilgers kombó után egy erős resetnek tűnik. Marcos ügyes gitáros, és mivel sokáig Victor volt a mentora, betéve tudja, hogyan kell mesterét imitálni, Rage-rajongóként pedig mind ő mind Lucky tökéletesen képben van a harmincéves germán metalintézmény történetével, stílusával. Mindezek tudatában látszik, hogy azért nem is volt olyan nehéz újra talpra állni a zenekarnak, csak elő kellett venni a fiókból a régi receptet. A klasszikus Rage-vonal előtérbe helyezése éles kontraszt volt a ’21’ után, így olyan egetverően nagy visszhangot nem kapott a lemez, a figyelem inkább csak kíváncsiságból esett rájuk. Az elmúlt egy év történései viszont – hogy egy jól ismert lózungot hozzak elő – összecsiszolták a triót, így a ’Seasons Of The Black’ már sokkal egységesebb képet mutat, ennek köszönhetően jobban élvezhető elődjénél. Igazából ez az anyag a valódi fokmérője a hármas közös munkájának.

Elég egyértelműen hallatszódik a zenei anyagon, hogy a korai éra van továbbra is terítéken, ami magától értetődően Peavy fogós dallamain alapul, amiket ezúttal mintha jobban eltalált volna a dalszerzés folyamán. Az olyan számok, mint a Serpents In Disguise, a Blackened Karma vagy a lemez egyik legjobbja, az All We Know egyszerűen beleégeti magát az emlékezetünkbe, és folyton arra ösztökélnek, hogy újból és újból meghallgassuk őket.

Az elmúlt évek Smolski-centrikus hozzáállása után – csakúgy, mint az előző lemezen – most is kizárólag Peavy kezében van a gyeplő, ami a dalok felépítésében is, nem csak a jól ismert koncepcióban, vagyis csontváz fétisében nyilatkozik meg. Persze apró ötletek érkeznek Marcos és Lucky felől, de ezek inkább a korábbi lemezekről lementett hangulati elemek, trükkök keverése a klasszikus vonallal. Ilyenek például a nyitótétel igen Smolski-gyanús riffjei, vagy a ’The Missing Link’-et idéző Septic Bite reszelése. Szöveg szempontjából amúgy hatalmas mélypont ez a nóta, valahogy a dinoszauruszos téma inkább nevetséges, mint elgondolkodtatóan komoly, és akkor még nem is említettem a hatalmas állatbőgést a dal végén.

Az album fele egyébként egészen kiváló, sokkal jobban hallgattatja magát, mint a ’The Devil Strikes Again’, azonban a lemez vége inkább válik egyfajta nosztalgiavasúttá, amit a Rage-től már sokat hallott dallamokkal és megoldásokkal töltöttek meg. Az viszont hatalmas pozitívum, hogy Lucky pofásabban dobol a lemezen, így most nem lóg ki a sorból, ezzel is egységesebb banda képét erősítve a hallgatóban.

A true fanoknak a limitált kiadáson ott csücsül hat dal az Avenger-időkből, amit újravett Peavy az új felállással. Ezek sokkal jobban szólnak és feszesebbek is, ugyanakkor a nyersesség kiveszett belőlük, tehát ha valaki pont ezért szerette ezeket az őskövületeket, akkor nem feltétlenül fog rajongani a felfrissített verziókért. Akinek viszont a Rage régi-új csapásiránya bejön, és még sosem hallotta ezeket a felvételeket, igazi Kánaán lehet a kettes számú korong is.

A Rage 2018. január 15-én az A38 Hajón játszik a Firewind társaságában, az előzenekar a Darker Half lesz. További információk ITT.

Összegzés: 

Gyorsan leszállította új lemezét Peavy és csapata, mely kétségkívül sokkal jobb anyag elődjénél. A dalok élvezetesebbek, hallgattatják magukat rendesen, ugyanakkor ezúttal is kicsit kifulladnak a játékidő végére, úgyhogy az egyenletességen még csiszolnia kell a gárdának. Nekem ugyan továbbra is hiányzik Smolski zsenialitása és személye – aki minden alkalommal tökéletesen egyenlítette ki a mérleg serpenyőit, hiszen Wagner mester hajlamos a túlzásokra (lásd a Septic Bite tematikáját) – ettől függetlenül van potenciál ebben a leosztásban is, és talán a követező albumra tökéletesen beérik a Peavy által újra felmelegített koncepció. Ne feledjük, az „aranykorszak” is a ’Ghosts’ és a ’Welcome To The Other Side’ kettős után csapta le az asztalra az etalonnak számító ’Unity’-t és ’Soundchaser’-t…

Dátum: 
2017. augusztus 19

Pontszám: 
7.5

Szerző: 
TAZ

Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!
Inline
Like-old az oldalt, hogy azonnal értesülj a legfrissebb hírekről!